Séta közben egy gondolat jutott eszembe. Itt most kérem egy kis demagógia következik, de röviden, mert mégiscsak pihenőnap van. Ez a cikk semmiről sem szól, csak alapigazságok vannak benne, azok sincsenek kibontva, csak akkor olvasd tovább, ha nem zavar a felületesség. A gondolat. Miért vesszük komolyan ennyire magunkat mi magyarok? A múltunkat miért nem tudjuk elfogadni, és tanulni belőle? A közelit a szépre emlékező nosztalgiával, a távolit kellő megértéssel. Mikor beszélünk az utódainknak, vagy a fiataloknak, szinte harapni lehet a belülről jövő feszültséget. A gondolat formálgatása közben, arra jutottam, hogy amit a jelenünkről vagy a jövőnkről gondolunk, az sem különb. A jelenünket nem szeretjük, a jövőnkről pedig nem gondolunk túl sok jót. Így aztán jó tündér legyen a talpán aki segíteni tud majd nekünk. A Városligetben sétálva most gyönyörű színek vannak, a kutya is inkább magában szaglászott, volt idő tovább boncolgatni, ezt a mérhetetlenül egyszerű és szájbarágós gondolatsort. Hiszen a mi magyarok, az a sok kis magyar honpolgár együttese. A saját sorsunk együttese adja ki a magyarság sorsát és gondolatait a múltról, jelenről, jövőről. Aztán kiértem a domb alá, és beszélgetni kezdtem ott a kutyásokkal. Kicsit provokáltam őket, felvetettem ezt az egyszerű, kézenfekvő gondolatsort, és megállapodtunk valamiben. A körülmények, mások, bárki határozza meg az életünk, és sosem mi. Legalábbis mi magyarok szeretjük ezt gondolni. Más a hibás. Más tehet róla. Ez egy átmeneti időszak. Persze, azoknak könnyű. Olyan mintha a saját sorsunkért nem magunk volnánk a felelősek. Most akkor tehát összefoglalom hogy ebben a szép őszi időben mennyire leegyszerűsödnek a dolgok. Konzekvencia nem lesz, csak suta tanulság, mint a szomszédok végén. Képzeljük most ahogy Csűrös Karola áll, és felmondja a szöveget. Nézzünk pozitívan a jövőbe, és formáljuk saját sorsunkat. Aztán menjünk sétálni a Városligetbe, szép az idő!
