Itt a karácsony, és mi másról szólna ez a bejegyzés, mint arról az őrületről, amit máris tapasztalhatunk ha valami ördögi megfontolásból egy bevásárlóközpont izzadságszagú tereiben kapna rajta minket az ízlésrendőrség. Igen, közeleg az a nap, amikor szeretteink, családtagjaink, barátaink, ellenségeink előtt bizonyíthatjuk hogy a látszat ellenére mégiscsak jól megy a szekér, ráadásul milyen csuda kreatívak vagyunk és sikerül mindenkinek hihi-hehe-tetlen megaszuper ajándékot vásárolnunk, tehát mi magunk sikeresek vagyunk. Persze a bulvárban – amilyen a GigaFika is – most két út közül választhatok a poszt továbbírásában. Nem is, inkább három. Az egyik hogy letaglózva fintorogjak azon hogy mennyi plazmatévé fogy, és az emberek nem hiszik még el hogy tényleg válság van. A másik út a szeretet ösvényére vezet, itt kellene megemlékeznem arról hogy milyen szép adni és kapni, ráadásul valahogy meg kellene indokolnom hogy a konyhában sebtiben összecsomózott kukorica bábunak legalább annyira örülni fog a gyerek mint a beígért x-boxnak. Nos, a harmadik út pedig egy kissé melankolikusabb, merengőbb, de a fenébe is közhelyes ám konkrétabb mint az előzőek . A következőekben tehát egy pár hirtelen megállapítás következik arról, hogy mi a valóság.
Az, hogy szeretünk vásárolni. Például. Hogy a karácsony jó indok arra, hogy megvegyünk olyan dolgokat, amiket ciki év közben vásárolni, de mégiscsak karácsony van, ennyit megérdemlünk ha már ennyit güriztünk. Aztán a másik valóság meg az, hogy baromira nem tudjuk hogy valóban minek örül a másik. Mivel mi magyarok a legalantasabban gázos előadásokon is tapsolunk, minden ajándéknak úgy örülünk, mintha azt üzennénk, vegyél zoknit jövőre is Csilluskám, mert nem tudok ellenállni a reáhímzett keresztállású teniszütőknek. Persze hogyan is mondhatnánk meg, hogy titokban mire vágyunk, amikor a legbensőségesebbbb társunknak sem merjük elmondani hogy mit csináljon az ágyban hogy végre nekünk is jó legyen? Egy ideje felszabadultabb lettem ebben a témában, és olyan mintha eddig becsaptak volna, javaslom mindenkinek. Akárhogy is forgatom a szót, ez az ünnep inkább a kommunikációról, de hogy „dunatévésebben” fogalmazzak, a párbeszédről kellene hogy szóljon. Én is örülök mellette a nyakkendőnek ha nem béna, de még jobban egy két igazi beszélgetésnek a bejgli mellett. Ha már máskor nem, legalább ilyenkor. El is gondolkoztam hogy gyártok kártyákat, melyben egy-egy óra őszinte beszélgetést ajándékozok majd, de annyira nyálasnak találtam másnap reggel az ötletet, hogy inkább egy belső elhatározást tettem. Meg fogom kérdezni az összes öreget, fiatalt, gyereket a családban hogy hogy van, és a válasz közben most rájuk fogok figyelni. A szemem sarkából nem a tévét bámulom majd, és a nyelvemmel igyekszem majd később kipercegtetni a két őrlő közé ékelődött dióhéjat, mely valamiért néha még a mákos bejgliben is megtalálható. ( ez olyan mint néhány élelmiszeripari készítményben a nyomokban mogyorót is tartalmazhat...Kántor hogy örült volna annak idején ..nyomozás közben...)